13. rész ~ Egy csipetnyi múlt

Avery Johnson

Esküvő, esküvő hátán. 

Az én agyam, gondolataim pedig össze-vissza. Totál káosz volt minden. 

Így utólag kicsit bántam, hogy ennyi mindent bevállaltam erre a nyárra, de hát már nem tudtam volna mit tenni. 

A saját káromon most megtapasztaltam. 

Fáradt voltam, és kimerült. Ennyi, kész, még nekem is be kellett vallanom, hogy van egy olyan pontom, ahol muszáj lenne leülni, és kifújni magam. 

De nem tudtam pihenni. Hol ide kellett rohannom, hol oda. Azt kellett elintéznem, meg még azt is, és minden összejött. Amikor volt egy szabad percem, akkor valamelyik menyasszony "zaklatott" a kérdéseivel, amik tényleg olyan jelentéktelenek voltak, hogy kár is volt őket megkérdezni. 

"Mi van, hogy ha a gyűrűvivő kisfiú elejti a gyűrűket?"

Semmi. Mindenki jót nevet, a gyűrűk nem gurulnak el, mert a párnára vannak kötve, és megy minden tovább.
"Mi van, ha elszakad a ruhám?"

Ha otthon a készülődésben nem szakadt ki, akkor a nagy pillanatban sem fog. 

"Mi van, ha elhányom magam idegességemben?"
Kellemetlen lenne...

" Mi történik akkor, ha a fodrászom nem tud eljönni?"

Hát mégis mi? Majd én megcsinálom! Nem kell nagy szakértelem ahhoz, hogy egy szép hajat valaki megcsináljon. 

 Az ilyen, és ehhez kapcsolódó kérdésekre kellett válaszolnom, akár hajnali 2 órakor is, mert ugyebár az én telefonomnak mindig be kellett lennie kapcsolva, nincs mese. 

De megfogadtam, hogy amint Tom és Katy esküvője után hazaérek, kikapcsolok mindent, és majd csak két nap után teszem őket újra üzemmódba. 

Sajnos lehet ezt a tanácsomat meg kellett volna fogadnom tegnap, mert akkor elkerülhettem volna azt, hogy anyám felhív. 

Pont akkor, amikor Will megakart csókolni. 

Nem is tudom, hogy bántam-e egyáltalán anyám hívását. Talán később még hálás is lehetek neki, amiért nem engedte, hogy elragadtassam magam!

Nem csókolózhatok valakivel, akit alig ismerek, és még csak randin sem voltunk!

Ezt talán majd egyszer, vagy éppen soha, megköszönöm anyámnak. 

Will azonnal elhúzódott tőlem, amikor megszólalt a telefonom. Oda adta nekem a készüléket, majd a hajába túrt. 

Beharaptam a számat, hiszen tudtam, ő nagyon is beakarta volna fejezni, amit elkezdett. Én már nem biztos. 

- Szia. - szóltam bele a telefonba bizonytalanul. Megköszörültem a torkomat. 

Olyan ciki!

- Minden rendben, Avery? - Camille hangja érdeklődően csengett. 

- Persze, igen. Miért hívtál?

- Holnap este apáddal elmegyünk vacsorázni. Gondoltuk velünk jöhetnél. 

- Esküvőm lesz. 

- Küldj valakit oda. Te mondtad, hogy helyettesítenek is téged. Akkor most is megtehetik. 

 Átok az, hogy anyámnak ilyen jó memóriája volt!

- Nem tudom, hogy meg-e tudom oldani. 

- Avery! - hangja keményebben csengett. Biztos bepöccent. - Mindig kitérsz a találkozás alól. 

- Sajnálom, de ha egyszer elfoglalt vagyok!
- Nem érdekel. A szüleid vagyunk, és megérdemlünk egy órát az életedből. Holnap este hétkor találkozzunk a szokásos étteremben, ahová menni szoktunk. 

- Fő a változatosság.. - motyogtam magamnak, és a tekintetem Willre siklott, aki éppen akkor állt fel. A fejével a bejárati ajtó felé biccentett. 

Azonnal felálltam, és jeleztem neki, hogy csak egy perc.

- Mit mondtál? - érkezett a kérdés anyámtól.

- Mindjárt visszahívlak. - rányomtam a telefont, és Willre koncentráltam. - Sajnálom, az anyám az. 

- Semmi baj. - mosolygott. - Most lelépek. Remélem még találkozunk. 

- Haragszol rám? - néztem utána, hiszen időközben elindult az ajtó felé.

- Nem. Rád nem, inkább magamra, amiért elgyengültem. - mosolygott. Visszalépett, és csókot nyomott a homlokomra. - Pihenj egyet. 

- Sajnálom.. - suttogtam, de még én magam sem tudtam, hogy mit sajnáltam. Azt, hogy megszakadt a csókunk, pontosabban félbemaradt a tetőpontnál?

Nem...azt nem sajnáltam. 

- Szia, Avery. - és Will kilépett a lakásom ajtaján, én pedig egyszerre tudtam volna megfojtani anyámat, mert most minden kínos lett Willel, és megölelni is, mert nem hagyta, hogy tovább menjünk.

De mi lett volna, ha anyu nem hív fel?

Akkor még most is itt ülnénk és csókolóznánk? Vagy már egy következő fokra léptünk volna? Nem. Azt nem engedtem volna. 

És mi lesz most velem és Willel ezek után? Kényelmetlen lesz egymás társasága, vagy minden ugyanolyan lesz, mint ebben a pár a napban?
Will jóképű volt, és kedves, de sajnos még én sem sem tudtam, hogy mit szeretnék. Mit szeretnék tőle vagy bárki mástól.
Összezavarodtam az elmúlt napokban.

Csörgött a telefonom. 

Felnyögtem, amikor megláttam anyu nevét a kijelzőn. Sosem hagy békén...

- Szia. 

- Miért tetted le?
- Mert halaszthatatlan ügyem volt.

- Fiú?

- Jesszusom.. - sóhajtottam. - Más nem lehet fontos?

- Minden másnak kell fontosnak lennie, Avery. Ki tudja milyen pasit találnál...

- Richard a mintakép, igaz?

- Ő tökéletes, kislányom. 

- Neked esetleg, de nekem nem. 

- Avery! - csattant fel. - Hogy beszélsz?

- Akkor szállj le erről a témáról. Ott leszek a vacsorán, ha hagysz ezzel az egész Richard témával. 

- Rendben. 

Meglepődtem. 

Ő komolyan ilyen hamar beleegyezett?

- Rendben?

- Igen. Akkor este hétkor holnap. Ne késs. 

- Nem szokásom. 

- Jó lesz újra látni téged. 

- Akkor holnap. Szia. - és már nyomtam is ki a telefont. Azért szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy titeket nem lesz jó újra látni, de ilyet azért mégsem mondhattam.

Péntek délelőtt esküvőről, esküvőre mentem, ellenőriztem minden, és ügyeltem arra, hogy este a vacsorán is minden zökkenőmentesen menjen. Vagyis azt az általam kiküldött kolléga végzi el. Ő lesz az én szemem és a fülem, ő fog minden problémát megoldani, miközben én élvezhetem a családom szeretett társaságát. 

Őszintén mondom, ha választhattam volna, akkor inkább ezerszer egy hisztis menyasszony, mint anyám prédikálása. És inkább egy nyomulós, seggfej vendég, mint apám bölcsnek tűnő bölcstelen szavai. 

Sokkal jobban élvezném a síró gyerekeket, a fáradt vendégeket, mint a szüleimet. 

Egy, maximum másfél órát kibírok. Minél lassabban rágok, annál később fogy el az ételem, és annál hamarabb lesz vége a vacsorának. 

Igen, ez lesz a jó terv. 

Nem öltöztem ki túlságosan. Egy sötétkék farmert, fehér, lenge blúzt, és egy málnaszínű blézert vettem fel, ehhez a színhez passzoló magassarkúval. Hajamat behullámosítottam, a szemeimet egy kis szempillaspirállal feldobtam, mert mégis legyen valami sminkféle rajtam. Az ajkaimra szintén málnaszínű rúzst kentem. 

Elégedett voltam magammal. Én. De anyámat ismerve úgysem fogok neki tetszeni. 

Beültem az autómba, és meg sem álltam egészen a szokásos étteremig, ahová kiskorunk óta jártunk, és ahol a szüleim mindig valamilyen bélszínt fogyasztottak. Így általában én is. Mert hát gyerekként mindenki azt szereti enni, amit a szülei, mert az biztos finom. 

Na, most nem fogom azt enni. - döntöttem el magamban, miközben az egyik dolgozó kisegített az autóból. Kedvesen rámosolyogtam, és hagytam, hogy az autómat egy szabad parkolóba kormányozza. 

Bementem az étterembe, ahol meg sem kellett kérdeznem a pincért szüleim holléte felől, ugyanis nem csak az étterem, és az ételek voltak évről-évre ugyanazok, de az asztaluk is. 

- Kislányom! - apám arcán egy hatalmas mosoly terült el, amikor meglátott. Elém lépett, és szorosan megölelt. - Gyönyörű vagy. - ha nem történt volna az, ami történt négy évvel ezelőtt, akkor el is hittem volna neki mindent. 

Ő nem volt olyan, mint anyu. Ő vele az volt a gond, hogy hallgatott Camillera. Rendben, a felesége volt, de igazán kiállhatott volna a lánya mellett, mellettem. 

De én akkor is ellenségként tekintettem rá, mert ő sem állt mellettem akkor, amikor a legjobban kellett volna. 

- Szia, apu. - neki nem esett nehezemre kimondani az apa szót. Anyut már nehezebben esett nem Camillenak hívni. 

- Avery. - anyám maga felé fordított, és jól megnézett. - Milyen csinos vagy. Bár ez a blúz lehetne nem ilyen hivalkodó. 

- Fiatal. - szólt apu anyunak, majd kihúzta nekem a széket, és leültem velük szembe. Az asztalon viszont eggyel több terítéket véltem felfedezni, és pont mellettem.

Ebben az étterembe mindenkinek asztalt kell foglalnia, így tudják előkészíteni azokat. Véletlenül nem tesznek fel eggyel több terítéket. 

- Várunk még valakit?

- Ó, igen. - vigyorgott Camille. - De hát már itt is van. Egy percet sem késik. 

Hátranéztem, és azt hittem leesik az állam!

Megígérte!

Azt mondta nem boncolgatja a Richard témát. 

Hát persze...beszélni nem beszél róla, de őt ide invitálhatta..

Mekkora észjárása volt az én anyámnak!

- Camille, Robert. - Richard két puszival köszöntötte anyut, apuval pedig kezet fogtak. Mivel muszáj volt, én is felálltam, bár se kedvem, se semmim nem volt Richardhoz. 

- Avery. - az említett fiú végig nézett rajtam, tekintete csodálatot tükrözött. 

Miből lesz a cserebogár, ugye?

- Szia. - köszöntem neki, de hátrébb léptem, amikor megakart ölelni. Nem akartam őt ölelgetni. Régóta nem láttam, nem akartam bájcsevejt. 

- Csodálatos vagy, hűű. - nézett a szemeimbe.

- Köszi. Te semmit sem változtál. - ezzel azt akartam vele érzékeltetni, hogy még mindig nem jön be a nyálas kinézete, a tenyérbemászó képe, és az egész jelleme. 

Még mindig inkább ellenszenvet váltott ki belőlem, sem mint pozitív érzéseket. 

- Remélem ez bók volt. - nevetett. De mivel visszaültünk a helyünkre, így nem kellett erre a mondatára nemmel válaszolnom. 

- Örülök, hogy eltudtál jönni. - anyu bájosan, kedvesen mosolygott Richardra, aki vele szemben foglalt helyet. 

- Igyekeztem a cégen belül mindent gyorsan elintézni. Nehezen hagyom rá másra a munkát. 

- Még mindig munkamániás vagy? - kérdeztem Richardtól. 

Richardot már általános iskolás korom óta ismertem. A szüleink jóban voltak, és a mai napig is vannak, így általában elég sokszor találkoztunk. Ő nyomult, én elbújtam. Ő virágot hozott, én kidobtam. De sosem hagyta abba. Célul tűzte ki a két család, hogy a gyerekeik összeházasodnak, és milyen jó lesz ha a Johnson és a Parker család végleg összekötődik. 

Richard Parker támogatta az ötletet, Avery Johnson már kevésbé. 

Egy középiskolában tanultunk, ahol megpróbálta mindenkivel elhitetni, hogy az ő barátnője vagyok. Nem sok ember hitte el.

Ott a középiskolában ismertem meg Olivert, Dereket és Oliviat. Elválaszthatatlan barátok lettünk, mindent együtt csináltunk. Moziba jártunk, bulizni, vagy csak éppen Oliverék házában összeültünk egy kis társasjátékra, pizzát rendeltünk, és átbeszéltük az élet nagy dolgait. 

Nyugodt, gondtalan életünk volt, ahol én is kitudtam szakadni abból a világból, ahová ügyvéd anyám, és bíró apám belekényszerítettek. A sznobság, és a mindent meglehet venni pénzzel világába. 

Ők voltak az én támaszaim, a barátaim, a másik feleim. Lehet egy embernek három másik fele, ezt megtanultam az évek során. Együtt akartunk egyetemre menni New Yorkba. Minél messzebb London csillogástól elsarkított részétől. 

Tervezgettük a jövőt, hogy milyen pasijaink és barátnőink lesznek. Nem hitték el azt, hogy Richard barátnője vagyok. 

A szüleim egyszer találkoztak velük, de már az első pillanattól kezdve unszimpatikusak voltak nekik. És ez fordítva is igaz volt. A srácok többször megjegyezték, hogy már ideje leérettségizni, és New Yorkba menni, mert ők egy napot nem bírnának ki a szüleim mellett. 

Aztán minden megváltozott. 

Négy évvel ezelőtt az álmok, vágyak ledőltek. Nem volt New York, nem voltak barátságok, szerelmek, kalandok, bulik. Nem volt semmi. Eltűntek. 

Mint, amikor bedobsz egy kavicsot a vízbe, olyan hirtelen tűntek el az életemből a barátaim, és ezt mind azért, ami négy évvel ezelőtt történt. 

Amikor elveszítettük őt, aki annyira csodálatos, és bámulatos volt..

- Avery. - apu keze gyengéden simult az asztalon lévő kezemre. Ránéztem, és szerintem ő pontosan tudta hol járnak a gondolataim. A szemeimet csípték a könnyek, de nem sírhattam. Itt és most nem. 

Apu megfogta a kezemet, és megszorította.

Annyira szerettem volna most a karjai közé bújni, és csak kisírni minden bánatomat!

- Avery, képzeld. Richardot előléptették! - anyut ez a srác mindig levette a lábáról.

Ha azt mondta volna, hogy embert ölt, anyu elintézte volna, hogy ne kerüljön börtönbe. 

Néha úgy éreztem jobban örülne, ha Richard lenne a gyereke, és nem én. 

- Gratulálok. - magamra erőltettem egy halvány mosolyt, és próbáltam visszatérni a valóságba. Elrugaszkodni Derektől, Olivertől, és Oliviától..

- Köszönöm. - mosolygott izgatottan a büszke előléptetett.

Mindig imádott dolgozni. Az apja cégénél volt nyári munkán, aztán később pedig hallottam, hogy ott volt gyakornok. De az apja nem engedte neki könnyen a dolgokat, neki is meg kellett másznia a lépcsőket. 

Az apja mindent megkövetelt tőle, ugyanúgy mint a többi embertől. Richardban talán az volt a példaértékű, bár kevés ilyen tulajdonsága volt, hogy nem reklamált ez miatt. Bizonyítani akart, és bizonyított is az apjának. 

- Rendeljünk. - a pincér, mivel gondolom látta mekkora beszélgetésben voltunk, várt egy kicsit, és csak utána hozta az étlapokat. Én italként egy pohár ásványvizet kértem, anyu, apu és Richard borozott. Na, igen. Ők taxival jöttek. 

- Én bélszínt eszek. 

- És én is. - a pincér bólintott, és írta is fel a rendelést, amit anyuék kiválasztottak. 

Mondtam, hogy fő a változatosság..

- Én pedig a konyhafőnök ajánlatát kérném. - Richard összecsukta az étlapot, és odaadta a pincérnek. 

- Kisasszony? - mosolygott rám a pincér. Felnéztem rá, és egy halvány mosolyt villantottam rá. 

- Én tésztát kérnék. 

- Milyen legyen?

- Finom. - vigyorogtam. 

A pincér felnevetett, és bólintott. 

- Rám bízza magát?

- Természetesen. - mosolyogtam, és visszaadtam neki az étlapot. 

Fogalmam sem volt, hogy én tudok valakivel flörtölgetni!

Elkezdett izzadni a tenyerem, de ez a srác a férfinem elég jó fajába tartozott. 

- Milyen a munka? - Richard elérte, hogy a pincér fiú utáni kis epekedésem az ő hangjára elszálljon. 

- Most elég sok van, ma is van pár esküvőm. 

- És nem vagy ott?

- Szeretnéd? Mert akkor el is mehetek. - húztam fel a szemöldökömet. 

- Dehogyis. - tiltakozott azonnal. 

- Hát, ha itt vagyok, akkor nem tudok ott lenni. 

- Rendben, igaz. Ki van ott most?

- Kollégáim. Meg a fotósokban, zenekarokban, mindenkiben megbízok. Tudom, hogy nem lesz gond. 

- Szereted ezt csinálni, igaz?

- Hát igen. Régóta ezt akartam csinálni, de valakik nem akarták megengedni... - a szemem sarkából anyámra néztem. 

Ő volt, aki mindig ellenezte ezt a szakmát, mert ezzel nem lehet megélni, és nem tisztességes munka. 

Számára a tisztességes munka az, ahol legalább havonta tízezer-húszezer font körül lehet keresni. Nem akartam elmondani neki a valóságot, hogy van, amikor így is megkeresem ezt a pénzt egy hét alatt az esküvőkkel. 

- Avery.. - anyám csúnyán nézett rám, én pedig felemelt kezekkel jeleztem, hogy rendben. Nem megyek bele többet ebbe a témába.

- Oké-oké. - inkább nem szólaltam meg, hanem csendben hallgattam, ahogyan Richard ecseteli a cég dolgait, és az életét. Mikor, kivel golfozott, hogy a legjobb haverja jövőre megnősül, és ő lesz a tanúja. 

- Szervezhetnéd az esküvőjét. - mosolygott rám Richard. 

- Nem hiszem, hogy Avery megtudna szervezni egy ekkora esküvőt. 

Anyámra kaptam a tekintetemet, és összehúztam a szemeimet. 

- Miért is nem?

- Hát nincs nagy tapasztalatod..

- De van! Több év van a hátam mögött. Nem dolgozok drágán, és képzeld szerveztem már meg nagy esküvőt, az egyik televíziós műsor vezetőnek, és mindennel maximálisan megvoltak elégedve. Tehát nem tudom, hogy miért ne tudnám ezt is megszervezni. 

- Rendben, sajnálom. 

- Camille, Avery biztos remekül dolgozhat, hiszen akkor nem lenne ilyen elfoglalt, és nem mennének hozzá annyian. - apura mosolyogtam. 

El sem hittem, hogy ilyet mondott rólam!
- Én csak azt mondtam, hogy lehet túl nagy falat lenne neki. 

- Nem lenne. Tisztában vagyok a képességeimmel, míg te azt sem tudod, hogyan szervezek meg egy esküvőt. 

- Ha nem gond, akkor megadom a barátomnak a számodat. - Richard véget vetett az anyu és köztem lévő vitának. 

Ránéztem és bólintottam. Előhúztam a kis táskámból egy névjegyet. 

- Tessék. Akár e-mailt is írhatnak. 

- Rendben. Biztos nagyon fognak neki örülni, már hallottak a munkádról. - ez a gyerek nem is volt olyan szarrágó, amire emlékeztem. 

Kedvesen, és őszintén mosolygott rám. Én is rámosolyogtam. 

- Akkor remélem együtt dolgozok majd velük. 

- Biztos lehetsz benne. - kacsintott. 

A pincér fiú hozta az ételeket, és lerakta elénk. Hogyan tudnak elvinni négy tányért? Nem üreset, hanem tele étellel!

Mi van, ha magukra borítják?

Mindig is irigyeltem azt, aki eltud vinni két tányért egy kézben. Vagy hármat két kézben. De, aki négyet is...na, az aztán a profizmus. 

A tésztám olyan íncsiklandóan nézett ki, hogy a gyomrom is megkordult. Biztos mindent megeszem! Paradicsomos, bazsalikomos, csirkemelles tagliatellet választott nekem a fiú. 

Micsoda választás volt!
Már az első falattól elállt a lélegzetem, és az hogy lassan eszek, hát nem jött össze, tekintve, hogy éhes voltam, és mennyei volt az étel. 

Anyu, apu és Richard nem ettek olyan nagy élvezettel, mint amekkorával én. De egy kívülállónak már talán az első percben feltűnt, hogy kitűnök én innen minden szempontból. 

Anyámnak barna haja, és halványzöld szemei voltak. Az arca olyan tökéletes volt, mint egy kisbabának. Se egy ránc, se egy pattanás, se semmi. Sima, mint a babapopsi. 

Apám őszülő haja még gyerekkoromban nagyon halvány barna volt, már-már szőke. Tőle örököltem a hajamat, és a szemem színét. Apámnak kék szemei voltak, ahogyan nekem is, bár az enyémben néha fel lehet fedezni egy kis zöldes árnyalatot. De ezt csak azok láttákk, akik közel jöttek hozzám. 

Nem hasonlítottam a szüleimre belső jegyekben, egy picit talán apámra. De próbáltam nem olyan lenni, mint anyám. Nem szívtelen, munkamániás, és sznob.

Megfogadtam régebben, hogy nem a pénz fog motiválni, mint apámat. 

És Richard sem az én világom. Ő pont beleillett anyuék elképzelt, dúsgazdag, csillogó életébe. 

És voltam én az asztalnál, aki se ide, se oda nem tartozott, és mégis boldog voltam. 

Nem kellett nekem bélszín, és drága bor. 

Elég volt nekem egy kis tészta, és ásványvíz, ahhoz, hogy ez a vacsora ne is legyen olyan rossz, mint amire számítottam.