Harry Styles
- Vissza szeretnél menni a buliba? - Averyvel még mindig kint álltunk a klub hátsó bejáratánál, ahol csak mi ketten voltunk. Aki kiakart szabadulni a buli fogságából azok mind inkább a főbejáratnál ácsorogtak, cigiztek, és fűzték be a csajokat. Ide nem mindig szoktak kijönni, talán pont azért, mert nem egy látható ajtó, de hát Avery világosban is látta a helyet, nem csak sötétben, már pedig jó pár itt megfordult személy, több embertársával együtt csak este látja a helyet, de akkor nem is foglalkoznak a kijárattal, tapasztalatok alapján.
- Most itt jó, csak hideg van. A kabátom bent maradt. - nevetett, miközben átölelte magát, tenyereivel dörzsölve a felkarjait. Valami hirtelen ötlet fészkelte be magát a fejembe, aminek muszáj volt eleget tennem, így levettem a zakómat, és Avery vállára terítettem.
Jesszusom. Én még sosem csináltam ilyet.
Mi a szent szar történt velem?
- Köszönöm, de nem kellett volna ám.
- Ne makacskodj, hagyd magadon. Te vagy ilyen lengén öltözve. - végig néztem rajta, és sajnos még mindig abban a mini, piros ruhában volt.
Annyira dögös...
- Van kabátom, és nem készültem, hogy kint leszek, nem bent.
- Nem hitted volna, hogy elcsábítalak, mi? - féloldalas mosolyt villantottam rá. Elpirult, megrázta a fejét, de nevetett. Én pedig jobban vigyorogtam.
- Én jöttem ki, ne felejtsd el. - nézett rám komoly arccal.
- De az én hibámból.
- Nem nevezném a te hibádnak. Én futamodtam meg. - vonta meg a vállát, és a leült a padra, ami az épület oldalánál volt található. Pontosabban padnak sem neveztem volna, ugyanis nem volt támlája, csak a falhoz szerelt deszka volt ott. Tomnak mindig mondtam, hogy vegyük le, mert undorító, de ő ragaszkodott hozzá. És ha Tom ragaszkodik valamihez, akkor annak úgy kell lennie.
- Mindegy. A lényeg, hogy kint vagyunk. - zártam le a témát. Nem azért vagyok kint vele, hogy azon elmélkedjünk, kinek a hibája volt az, hogy ide kikerültünk.
- Igazad van. De nem fognak keresni minket?
- Tom szerintem már Katyvel van a vörös szobában...
- Harry! - tágra nyílt szemekkel nézett rám.
- Most mi az? - nevettem - úgy egymásra voltak gerjedve, mintha már egy éve nem szexeltek volna.
- Szerelmesek.
- És szerelmesként nem lehet kibírni egymás nélkül egy napot? - vontam fel a szemöldökömet.
Ne röhögtessen már...azt mondja nekem, hogy ha egyszer, tényleg hangsúlyozom, hogy egyszer szerelmesek leszek, akkor minden nap elevenen felfalnám a barátnőmet?
Azért leszünk külön is, nem non-stop együtt.
Hülyeség..
- Ha szerelmes leszel, akkor mindennap látni akarod. - nézett a szemeimbe.
Milyen szépek a szemei..
- Voltál már szerelmes? - nem tudom miért kérdeztem meg. Egyszerűen csak kicsúszott, és már ott is volt a levegőben, ahonnan beáramlott Avery hallójáratába, aztán szinte láttam, ahogyan eljutott az agyáig a kérdésem.
Szemei egy picit elnyíltak, az arcán pedig a bánat, és a düh egyvelege keveredett.
Ajaj...lehet ezt nem kellett volna megkérdeznem?
Az arcán pontosan az látszott, mint aki ezt a kérdést soha nem akarta volna hallani.
- Igen. - szemei eltévedtek a sötétségben, mintha visszaemlékezett volna. Fájdalmas volt a pillantása. Mint, aki sokat szenvedett akkor, amikor szerelmes volt.
- Bántott, Avery? - tűnhettem akármilyennek, azt mindig mocskosnak és undorítónak tartottam, amikor egy férfi kezet emelt a nőre. De az még idegőrlőbb, amikor nem csak felemelte a kezét, de véghez is vitte azt az erős, határozott mozdulatot.
Az ilyeneket egytől-egyig megölném.
Viccen kívül. Ezek semmit sem értek a társadalomban. Férfinak sem nevezhettem őket. Aljas faszrágók.
De Avery nem válaszolt, csak fájdalmas arckifejezése tükrözte azt, hogy nem akar erről beszélni.
Szóval bántották... Megverte valami balfasz és én nem tudtam neki segíteni!
Csak tudjam meg ki volt, de élve már a szülei nem fogják látni. Ez az utolsó semmirekellőt a tökeinél fogva fogom kikötni egy hídra, had érezze a fájdalmat, amit ő okozott Averynek!
Ökölbe szorultak a kezeim, és éreztem, hogy kezd a testemben elhatalmasodni a düh.
Biztos megölöm, ha megtalálom..
- Inkább menjünk vissza. - Avery a hátsó ajtóra mutatott, ezzel is a tudomásomra hozni, hogy a kérdésemre nem kapok választ.
De minek is rá válasz, amikor láttam az arcán azt a hatalmas fájdalmat, ami már csak beszélni nem tudott.
- Nem akarsz sétálni? - lehet rossz ötletnek tartja, de nekem, ha felbasszák az agyamat, vagy csak szar napom van, mindig sétálok, vagy a Hardba megyek. Ez a kettő megoldás van. De mivel a Hardban nem dolgozni tartózkodtam, ezért az utolsó opciót kizártam.
- De igen. - elmosolyodott, minden bánat eltűnt gyönyörű arcáról, és útnak indultunk. Csak a Hard közelében sétáltunk, de nem is akartunk talán messzebbre menni.
Így biztonságos távolban vagyunk a helytől, ahová, ha akar, visszafuthat.
- Hogy állsz a pihenéssel? - tudtam, hogy nem szokása pihenni, ezért muszáj őt emlékeztetnem, hogy ennek akár rossz vége is lehet.
- Rosszul. - kuncogott.
- Avery... - sóhajtottam. Szégyenlősen rám nézett, elmosolyodott, és jobban magára húzta a kabátomat.
Kibaszottul cuki volt!
- Mondjad.
- Ennek nem lesz jó vége. - de ennek sem... gondoltam, hiszen ha így néz, akkor nekem végem. Túl cuki, túl aranyos, túl olyan, amilyennek nem lehetett ellenállni!
Úgy visszarángattam volna abba a kibaszott vörös szobába!
- Tudom, és ha mindig elmondod, akkor is tudni fogom, de sajnos nem tudok mit csinálni.
- Pihenni.
- Nem egyszerű az. Sok dolgot kell a fejembe tartanom. Alszok, és minden, de nem tudok napi szinten otthon heverészni, Harry.
- Én sem heverészek otthon. - bosszúsan felhúztam az orromat.
- Nem megakartalak sérteni. - sóhajtott. - Nem rád gondoltam, csak általában az emberekre. Sajnos én nekem ilyen az időbeosztásom.
- Ami az egészséged rovására is mehet?
- Miért menne az egészségem rovására? - összeráncolta a homlokát, de tudtam, érzi, mi lesz a válaszom.
- Azért, mert ki fogsz merülni! - felcsattantam. Bassza meg! Hát hogy lehet ennyire értetlen egy nőszemély? Nem fogja fel, hogy a saját testi épségével játszik? Ezt egyik emberi szervezet sem bírná, amit az övé. Sőt, talán már az övé sem bírta, csak Avery agya még harcolt a fáradtság ellen.
De meddig?
Meddig bírta volna a szervezete az alvásnélküliséget, és a rohanást?
Avery nagyra nyílt szemekkel nézett rám. Azt hitte engem nem lehet felbosszantani? Ó, dehogynem! Sőt. Azt a legkönnyebb!
Neki meg ezzel a naiv, csökönyös hozzáállással pláne könnyű volt az agyvizemet felforrasztani.
- Most ne nézz így rám! - beletúrtam a hajamba. Sóhajtottam. - Komolyan Avery saját magad ellen játszol.
- Nem tudok mit csinálni...
- De igen. Pihenni! Azt mondani, hogy helyettesíteni, vagy lehetne több eszed, és nem vállalsz be ennyi esküvőt!
Megállt, és döbbenten rám nézett.
Tudtam, miért ez a pillantás.
- Oké, sajnálom...tényleg. Nem úgy gondoltam. - sóhajtottam, és a keze után nyúltam, de ő elhúzta.
- Akkor miért mondtad, ha nem úgy gondoltad?
- Kicsúszott.
- Nem gondolod azt, hogy túl hamar cselekszel? - ezt meg mégis mire értette?
Összehúztam a szemeimet.
- Mi?
- Semmi. - dühösen nézett rám. - Van több eszem, mint amennyi látszik. Lehet, szőke vagyok, de nem ostoba, és hülye. Igen, elfáradtam, érzem, hogy nem sokáig bírom, de végig csinálom. Katy esküvője után pedig pihenek.
- Én csak...rossz látni, hogy ennyit dolgozol..
- Akkor ne nézd! - csattant fel, és kezeit a combjaira ütötte, így is nyomatékosítva a szavait. - Akkor nem kell ezt végignézned. Csukd be a szemeidet, ne nézz rám, sőt semmi. Ez az én életem Harry, és mindig ezt akartam csinálni. Sok mindent nem tudsz rólam, és addig a jó. De ez az életem. Nekem ez volt a menekülés a való világból. - hangja sokkal hangosabb volt, és visszhangzott a kietlen, sötét utcában.
Csak álltam és néztem rá bambán.
- Nyugodj meg, kérlek... - megint felé nyúltam, de ő hátrébb lépett, hogy még csak véletlenül se tudjam elérni.
- Nem. Mert te sem értesz semmit, ahogyan a szüleim sem. Mindenki azt szajkózza, ne dolgoz ennyit Avery, és a többi, de senki sem tudja, miért dolgozok ennyit. Mert ezt szeretem csinálni, és lehet sok mindent bevállaltam, de azt végig is csinálom, ha beledöglök is.
- Ne mondj ilyet..
- Milyet? Az igazat? Ha azt éreznétek, amit én, amikor esküvőt szervezek, akkor nem beszélnétek minden ilyet.
- Én csak aggódok.
- Miért? Miért érdekel mi van velem és a testi épségemmel? Hiszen csak barátok vagy mik vagyunk. Nem hinném, hogy komoly kapcsolatot szeretnél bárkivel is kialakítani. Pláne nem egy munkamániás esküvőszervezővel!
Némán meredtem rá.
Miért mond ilyeneket?
Rendben, lehet nem akarok komoly kapcsolatot, de miért tünteti fel magát rosszként? Mit művelt vele a régi barátja, aki elérte azt, hogy ennyire ne legyen önbizalma?
- Avery.. - halkan szóltam hozzá, hátha így lenyugtatom mérges idegrendszerét. - Miért mondod ezeket?
- Mert ez az igazság. Senkinek nem kell egy olyan lány, aki csak a munkájának él. És ez nekem jó is így. Nem kell több fájdalom, nem kell az, hogy kioktassanak. A te okosságod sem kell, amikor te sem vagy különb nálam. - levette a zakómat, és visszaadta. Csak néztem rá, és nem értettem miért beszélt ilyen ostobaságokat.
- Avery te nem vagy rossz...
- Hagyjuk, Harry. Neked meg nekem úgysem lehet közös jövőnk. Te nem akarsz barátnőt, én nem akarok futókapcsolatot. És talán...talán rendes kapcsolatot sem. Hagyjuk inkább egymást békén.
- Nem. Nem foglak békén hagyni!
- Miért erőlteted ennyire?
- Mert jól érzem magam veled. - hajamba túrtam, és megráztam a fejemet.
Hogy a faszba lehet ilyen csökönyös?
- Én is veled, de..
- De akkor nincs de. Meglátjuk mi lesz. Az esküvőre is gyere velem. Kérlek! - térden állni nem akartam, de könyörögtem volna neki, ha kellett volna.
- Nem...úgyis időbe kell mennem.
- Elkísérlek, mint ezelőtt!
- Nem tudom...tényleg... fogalmam sincs.. - biztos nem csak erről beszélt. Volt valami más is a mondata jelentéstartama mögött.
Nem tudtam mit mondani neki, mert addigra már csak azt láttam, ahogyan visszament a klubba. Nem nézett rám, nem mondott semmit csak ott hagyott.
Idegesen beletúrtam a hajamba. A testemben tombolt a harag, a düh és talán a kétségbeesés is. Utáltam Avery makacs, konok természetét, utáltam az én fafejűségemet, és utáltam az egész életet, az egész elbaszott pillanatot, ami ellenem fordította őt.
A kabátomat készültem mérgemben a földhöz vágni, amikor megcsapott egy illat.
Az ő illata...
Avery illata volt a kabátomon. A szövet már beitta az ő jellegzetes, finom illatát.
Mélyet szippantottam bele, és a klub bejáratához néztem, ahol éppen akkor ment be a piros ruhás lány.
Feldühödtem, és már csak azért is a földbe döngöltem a kabátomat, hogy elfeledje ezt az elbaszott pillanatot. Azt a pillanatot, hogy Avery viselhette őt, azt, hogy az ő illata volt az egyetlen, már mocskos ruhadarabomon...
- Igazad van. De nem fognak keresni minket?
- Tom szerintem már Katyvel van a vörös szobában...
- Harry! - tágra nyílt szemekkel nézett rám.
- Most mi az? - nevettem - úgy egymásra voltak gerjedve, mintha már egy éve nem szexeltek volna.
- Szerelmesek.
- És szerelmesként nem lehet kibírni egymás nélkül egy napot? - vontam fel a szemöldökömet.
Ne röhögtessen már...azt mondja nekem, hogy ha egyszer, tényleg hangsúlyozom, hogy egyszer szerelmesek leszek, akkor minden nap elevenen felfalnám a barátnőmet?
Azért leszünk külön is, nem non-stop együtt.
Hülyeség..
- Ha szerelmes leszel, akkor mindennap látni akarod. - nézett a szemeimbe.
Milyen szépek a szemei..
- Voltál már szerelmes? - nem tudom miért kérdeztem meg. Egyszerűen csak kicsúszott, és már ott is volt a levegőben, ahonnan beáramlott Avery hallójáratába, aztán szinte láttam, ahogyan eljutott az agyáig a kérdésem.
Szemei egy picit elnyíltak, az arcán pedig a bánat, és a düh egyvelege keveredett.
Ajaj...lehet ezt nem kellett volna megkérdeznem?
Az arcán pontosan az látszott, mint aki ezt a kérdést soha nem akarta volna hallani.
- Igen. - szemei eltévedtek a sötétségben, mintha visszaemlékezett volna. Fájdalmas volt a pillantása. Mint, aki sokat szenvedett akkor, amikor szerelmes volt.
- Bántott, Avery? - tűnhettem akármilyennek, azt mindig mocskosnak és undorítónak tartottam, amikor egy férfi kezet emelt a nőre. De az még idegőrlőbb, amikor nem csak felemelte a kezét, de véghez is vitte azt az erős, határozott mozdulatot.
Az ilyeneket egytől-egyig megölném.
Viccen kívül. Ezek semmit sem értek a társadalomban. Férfinak sem nevezhettem őket. Aljas faszrágók.
De Avery nem válaszolt, csak fájdalmas arckifejezése tükrözte azt, hogy nem akar erről beszélni.
Szóval bántották... Megverte valami balfasz és én nem tudtam neki segíteni!
Csak tudjam meg ki volt, de élve már a szülei nem fogják látni. Ez az utolsó semmirekellőt a tökeinél fogva fogom kikötni egy hídra, had érezze a fájdalmat, amit ő okozott Averynek!
Ökölbe szorultak a kezeim, és éreztem, hogy kezd a testemben elhatalmasodni a düh.
Biztos megölöm, ha megtalálom..
- Inkább menjünk vissza. - Avery a hátsó ajtóra mutatott, ezzel is a tudomásomra hozni, hogy a kérdésemre nem kapok választ.
De minek is rá válasz, amikor láttam az arcán azt a hatalmas fájdalmat, ami már csak beszélni nem tudott.
- Nem akarsz sétálni? - lehet rossz ötletnek tartja, de nekem, ha felbasszák az agyamat, vagy csak szar napom van, mindig sétálok, vagy a Hardba megyek. Ez a kettő megoldás van. De mivel a Hardban nem dolgozni tartózkodtam, ezért az utolsó opciót kizártam.
- De igen. - elmosolyodott, minden bánat eltűnt gyönyörű arcáról, és útnak indultunk. Csak a Hard közelében sétáltunk, de nem is akartunk talán messzebbre menni.
Így biztonságos távolban vagyunk a helytől, ahová, ha akar, visszafuthat.
- Hogy állsz a pihenéssel? - tudtam, hogy nem szokása pihenni, ezért muszáj őt emlékeztetnem, hogy ennek akár rossz vége is lehet.
- Rosszul. - kuncogott.
- Avery... - sóhajtottam. Szégyenlősen rám nézett, elmosolyodott, és jobban magára húzta a kabátomat.
Kibaszottul cuki volt!
- Mondjad.
- Ennek nem lesz jó vége. - de ennek sem... gondoltam, hiszen ha így néz, akkor nekem végem. Túl cuki, túl aranyos, túl olyan, amilyennek nem lehetett ellenállni!
Úgy visszarángattam volna abba a kibaszott vörös szobába!
- Tudom, és ha mindig elmondod, akkor is tudni fogom, de sajnos nem tudok mit csinálni.
- Pihenni.
- Nem egyszerű az. Sok dolgot kell a fejembe tartanom. Alszok, és minden, de nem tudok napi szinten otthon heverészni, Harry.
- Én sem heverészek otthon. - bosszúsan felhúztam az orromat.
- Nem megakartalak sérteni. - sóhajtott. - Nem rád gondoltam, csak általában az emberekre. Sajnos én nekem ilyen az időbeosztásom.
- Ami az egészséged rovására is mehet?
- Miért menne az egészségem rovására? - összeráncolta a homlokát, de tudtam, érzi, mi lesz a válaszom.
- Azért, mert ki fogsz merülni! - felcsattantam. Bassza meg! Hát hogy lehet ennyire értetlen egy nőszemély? Nem fogja fel, hogy a saját testi épségével játszik? Ezt egyik emberi szervezet sem bírná, amit az övé. Sőt, talán már az övé sem bírta, csak Avery agya még harcolt a fáradtság ellen.
De meddig?
Meddig bírta volna a szervezete az alvásnélküliséget, és a rohanást?
Avery nagyra nyílt szemekkel nézett rám. Azt hitte engem nem lehet felbosszantani? Ó, dehogynem! Sőt. Azt a legkönnyebb!
Neki meg ezzel a naiv, csökönyös hozzáállással pláne könnyű volt az agyvizemet felforrasztani.
- Most ne nézz így rám! - beletúrtam a hajamba. Sóhajtottam. - Komolyan Avery saját magad ellen játszol.
- Nem tudok mit csinálni...
- De igen. Pihenni! Azt mondani, hogy helyettesíteni, vagy lehetne több eszed, és nem vállalsz be ennyi esküvőt!
Megállt, és döbbenten rám nézett.
Tudtam, miért ez a pillantás.
- Oké, sajnálom...tényleg. Nem úgy gondoltam. - sóhajtottam, és a keze után nyúltam, de ő elhúzta.
- Akkor miért mondtad, ha nem úgy gondoltad?
- Kicsúszott.
- Nem gondolod azt, hogy túl hamar cselekszel? - ezt meg mégis mire értette?
Összehúztam a szemeimet.
- Mi?
- Semmi. - dühösen nézett rám. - Van több eszem, mint amennyi látszik. Lehet, szőke vagyok, de nem ostoba, és hülye. Igen, elfáradtam, érzem, hogy nem sokáig bírom, de végig csinálom. Katy esküvője után pedig pihenek.
- Én csak...rossz látni, hogy ennyit dolgozol..
- Akkor ne nézd! - csattant fel, és kezeit a combjaira ütötte, így is nyomatékosítva a szavait. - Akkor nem kell ezt végignézned. Csukd be a szemeidet, ne nézz rám, sőt semmi. Ez az én életem Harry, és mindig ezt akartam csinálni. Sok mindent nem tudsz rólam, és addig a jó. De ez az életem. Nekem ez volt a menekülés a való világból. - hangja sokkal hangosabb volt, és visszhangzott a kietlen, sötét utcában.
Csak álltam és néztem rá bambán.
- Nyugodj meg, kérlek... - megint felé nyúltam, de ő hátrébb lépett, hogy még csak véletlenül se tudjam elérni.
- Nem. Mert te sem értesz semmit, ahogyan a szüleim sem. Mindenki azt szajkózza, ne dolgoz ennyit Avery, és a többi, de senki sem tudja, miért dolgozok ennyit. Mert ezt szeretem csinálni, és lehet sok mindent bevállaltam, de azt végig is csinálom, ha beledöglök is.
- Ne mondj ilyet..
- Milyet? Az igazat? Ha azt éreznétek, amit én, amikor esküvőt szervezek, akkor nem beszélnétek minden ilyet.
- Én csak aggódok.
- Miért? Miért érdekel mi van velem és a testi épségemmel? Hiszen csak barátok vagy mik vagyunk. Nem hinném, hogy komoly kapcsolatot szeretnél bárkivel is kialakítani. Pláne nem egy munkamániás esküvőszervezővel!
Némán meredtem rá.
Miért mond ilyeneket?
Rendben, lehet nem akarok komoly kapcsolatot, de miért tünteti fel magát rosszként? Mit művelt vele a régi barátja, aki elérte azt, hogy ennyire ne legyen önbizalma?
- Avery.. - halkan szóltam hozzá, hátha így lenyugtatom mérges idegrendszerét. - Miért mondod ezeket?
- Mert ez az igazság. Senkinek nem kell egy olyan lány, aki csak a munkájának él. És ez nekem jó is így. Nem kell több fájdalom, nem kell az, hogy kioktassanak. A te okosságod sem kell, amikor te sem vagy különb nálam. - levette a zakómat, és visszaadta. Csak néztem rá, és nem értettem miért beszélt ilyen ostobaságokat.
- Avery te nem vagy rossz...
- Hagyjuk, Harry. Neked meg nekem úgysem lehet közös jövőnk. Te nem akarsz barátnőt, én nem akarok futókapcsolatot. És talán...talán rendes kapcsolatot sem. Hagyjuk inkább egymást békén.
- Nem. Nem foglak békén hagyni!
- Miért erőlteted ennyire?
- Mert jól érzem magam veled. - hajamba túrtam, és megráztam a fejemet.
Hogy a faszba lehet ilyen csökönyös?
- Én is veled, de..
- De akkor nincs de. Meglátjuk mi lesz. Az esküvőre is gyere velem. Kérlek! - térden állni nem akartam, de könyörögtem volna neki, ha kellett volna.
- Nem...úgyis időbe kell mennem.
- Elkísérlek, mint ezelőtt!
- Nem tudom...tényleg... fogalmam sincs.. - biztos nem csak erről beszélt. Volt valami más is a mondata jelentéstartama mögött.
Nem tudtam mit mondani neki, mert addigra már csak azt láttam, ahogyan visszament a klubba. Nem nézett rám, nem mondott semmit csak ott hagyott.
Idegesen beletúrtam a hajamba. A testemben tombolt a harag, a düh és talán a kétségbeesés is. Utáltam Avery makacs, konok természetét, utáltam az én fafejűségemet, és utáltam az egész életet, az egész elbaszott pillanatot, ami ellenem fordította őt.
A kabátomat készültem mérgemben a földhöz vágni, amikor megcsapott egy illat.
Az ő illata...
Avery illata volt a kabátomon. A szövet már beitta az ő jellegzetes, finom illatát.
Mélyet szippantottam bele, és a klub bejáratához néztem, ahol éppen akkor ment be a piros ruhás lány.
Feldühödtem, és már csak azért is a földbe döngöltem a kabátomat, hogy elfeledje ezt az elbaszott pillanatot. Azt a pillanatot, hogy Avery viselhette őt, azt, hogy az ő illata volt az egyetlen, már mocskos ruhadarabomon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése