14. rész ~ Az otthon

Harry Styles

Olyan csodálatos, hogy itthon vagy, Harry.- anyukám túláradó szeretetével és energiájával fogadott, amint beléptem gyerekkori házunk ajtaján. 

Pont arra volt időm, hogy lepakoljak, mielőtt ezer kilométerperóra sebességgel vetette magát a karjaimba.

Annyira szerettem itthon lenni!

Mások, akik velem egykorúak voltak, örültek, ha nem kellett a szüleikkel foglalkozniuk, csak néha lerendezték annyiban a telefonbeszélgetést, hogy "Aha, minden ok". De magukban biztosra vettem, hogy azt mondták: "Tedd már le".

Én sosem voltam ilyen. 

Miután Londonba költöztem, és végeztem a tanulmányaimat, azután is szívesen hazajöttem. A karácsonyt mindig itthon töltöttem, akkor a Hard is bezárt, pedig tudtuk Tommal, hogy akkor van a legnagyobb forgalom. Sok embernek elege lesz a karácsonyi összejövetelből, ahol abban a röpke pár órában mindenki imád mindenkit, és inkább elmennek valahova kikapcsolódni. Na, nem a családdal. Azokból bőven elegük volt! Ilyenkor jönnek szóba a klubok és minden szórakozásra kitalált hely. 

Egyszer volt Hardos karácsonyunk, pont az első évben, amint megnyitottunk. Dőlt a pénz azon az estén ezerrel. Majdnem az aznapi bevétel rám eső részéből mentem el nyaralni a családommal. Annyira hatalmas összeget hozott a konyhára!

Persze nem csak nekünk. Az alkalmazottainknak is adtunk belőle bőven. 

Ez volt az első és utolsó karácsony a Hardban. Nekem is és Tomnak is fontosabb volt a család, mintsem dolgozzunk.

Ha a kollégák nem is mondták, mi tudtuk ezért mennyire hálásak nekünk. 

Rendben van az a sok pénz, amit ezzel kerestek, de a család mégiscsak a család. Ezért tettük meg azt a lépést Tommal, hogy mindenkinek jó pár száz fontot rádobunk a novemberi fizetésére, amit decemberben kap kézhez. Így kívánva mindenkinek boldog karácsonyt. 

- Hiányoztál nekünk. - apu volt a következő, aki magához ölelt, és finom, határozott mozdulatokkal megcsapkodta a hátamat. 

Sokan azt hinnék nem jövök ki jól a szüleimmel, mert fiatal vagyok, és nem is otthon lakom, pedig ez nincs így. Ők mindig is a legfontosabbak lesznek. Azért, mert nincs rátetováltatva a homlokomra, hogy "Imádom a szüleimet", attól még igenis érezhetek így. 

Pontosan ezt is éreztem. 

Ha hazajöttem minden nyugodt és meghitt volt. Semmi sem változott az egész ház. 

A bejárati ajtón belépve egy ruhás-, és egy cipős szekrénnyel találja szembe magát. Aztán körülbelül fél méteres hosszúságú folyosó után becsöppenünk a nappaliba, ahol két négyszemélyes bőrkanapé foglal helyet, egyiknek az oldalán egy nagy fotellel, mellettük kis komód, éjjeli lámpával. A falakon találhatók az anyu által gondosan összeválogatott családi képek, amelyekre akárhányszor ránéztem, mindig mosolyogtam.

A nappali fala vajszínű volt, melyhez anyu kérésére halvány zöld, ezüst virágmintákkal ellátott tapétát ragasztottak fel. 

A nappalival szembeni helyiségben volt a konyha, amely amerikai típusra épült. Régebben nem így nézett ki, de anyu nagy álma volt a konyhasziget, vagy micsoda, és pár évvel ezelőtt megcsináltatták. Hatalmas volt a boldogság, és ment is ám ezerrel a sütés-főzés, Harry gyomrának legnagyobb örömére. 

A konyhával egy helyiségben kapott helyet egy nagy asztal hat székkel. Általában csak négyen szoktunk ott ülni, de ez szám a későbbiekben az én részemről remélem megváltozik. Mert Gemma bizony férjhez nem megy!

- Ti is nekem.

- Jaj, hát nekem is! - az említett lány szorosan a nyakam köré fonta a karjait, és hozzám bújt. Magamhoz szorítottam őt, de ügyeltem arra, hogy ne roppantsam szét. 

- Jó itthon lenni. - megpusziltam, és elhúzódtam tőle. 

- Gyere gyakrabban. 

- Örülök, hogy most eltudtam jönni. 

- Tom átvette a bárt? Beteg, vagy mi? - apu mindig igazat adott nekem azzal kapcsolatban, hogy Tom nem sok részt vesz a Hard működésében. Persze, csinálta a papírmunkát, és minden egyebet, de mióta elvette az eszét az esküvősdi azóta leszarja a klubot. 

- Des! - anyu meglegyintette apu karját, és csúnyán nézett rá. 

- Jó, oké, de tudod te is, hogy Tom nem sokat segít Harrynek. 

- Leköti az esküvő. 

- Szívem, tudod, hogy ez nem magyarázat.

- Tudom, igen, ahogyan azt is, hogy felnőtt férfiak és megtudják beszélni. 

- Megbeszéltük. - azért az oldalamat csak-csak furdalta a kíváncsiság, hogy mit kaphatott Katy Tomtól, miután tegnap beszéltem vele.

- Mit szólt ahhoz, hogy hazajössz? - kérdezte anyu. 

Nem mondom el neki a tegnap történteket, mert még a végén engem hoz ki belőle hibásnak. Pedig aztán pont én nem tehettem arról, hogy Katy egy akkora hárpia!

- Azt mondta, hogy bemegy helyettem. - megvontam a vállamat. - Igazából csak ennyit mondott, mert tudja, hogy mennyit dolgozok. 

  Én, a munkamániás!
- Kettőtöké a hely, de mégiscsak te viszed. - apu teljesen mellém állt. 
- Tudod, hogy az esküvővel van elfoglalva. - anyu pedig pártatlan volt. 
- Ez még mindig nem mentség. Az esküvő már le van rendezve, már csak apróságok vannak, amiket gondolom Katy magáénak akar tudni. 
- Úgysem jó az, amit Tom mond. - Gemmát magamhoz ölelve beszéltem anyuékhoz.
Nővérem elhelyezkedett a karjaimban, és úgy hallgatta a beszélgetésünket. 
- Majd beszélni akarok veled. - suttogta nekem. Lenéztem rá, és bólintottam. Bár rohadtul érdekelt, hogy miért akar velem beszélni!
Remélem nem még egy Markhoz hasonló nyomorult...
- Nehéz bírni vele? - apu kérdése visszarántott a valóságba, ugyanis a képzeletemben már kezdtem eltervezni hogyan nyírok ki valakit, aki megbántotta a nővéremet..
- Katyvel? - kérdeztem.
Ő bólintott. 
- Hát elég hisztis meg minden. Nem tudom, teljesen megváltozott. Tomot is magának akarja csak. Tudom, hogy ez normális, meg blablabla, de szerintem akkor sem jó, ha teljesen magunkhoz láncoljuk a partnerünket. - megszólalt belőlem a randiguru. Akinek huszonnégy éve alatt egy kapcsolata volt.
Az is szarba ment...
- Igen, ez igaz. - tudtam, hogy ezt anyu megérti. Hiszen ő sem lóg apu nyakán. Igenis apu menjen el a haverjaival kikapcsolódni, ahogyan anyu is elmegy a barátnőivel moziba, vagy csak összeülnek, és beszélgetnek. 
Ezért volt ilyen jó a házasságuk. 
- És abban is igazad van, hogy Tomnak jobban ki kell vennie a részét az üzletből. 
- Már azon is gondolkodtam, hogy megbeszélem vele, vegyünk fel valaki mást a helyére. Nekem is sok volt mindennap bejárni. Nem fáradtam el, de nem tudok elintézni semmit. - itthon voltam, miért ne beszélhettem volna az érzéseimről?
Ami a Syles család falai között elhangzik, az itt is marad. 
- És akkor nem Tomé lenne a hely?
- Nem. - megráztam a fejemet. - Lemond a részéről, és én csinálom egyedül. De tudom, hogy nem adná fel a Hardot, csak így meg én szívom meg. 
- Beszélj vele erről. - noszogatott anyu. Az alapelve mindig az volt, hogy beszéljük meg a dolgokat, ne hozzunk hirtelen döntéseket. 
Ő mindenben olyan bölcs volt!
- Hát próbálok, de nincs ideje. De már nem is érdekel. 
- Érdekeljen csak. Hazamész és megbeszélitek. - apu nem szarozott. Rendesen az asztalra tud csapni, ha arról van szó, hogy el kell intézni valamit. 
Ő ebben a felfogásban totál anyu volt. Mindig azt mondta, mindent meg kell beszélni. Nincs olyan, amit ne lehetne. Ha valakinek nincs ideje, akkor mi csináljunk neki, de ne hagyjuk annyiban a dolgokat. 
- Igen, Harry. - bólogatott anyu. - Tommal olyan régóta barátok vagytok, ha neked ez így már nem jó, akkor beszéld meg vele. De ne dobjatok el egy többéves barátságot. 
- Higgyétek el, még Katy sem fogja tudni azt megcsinálni, hogy Tom elhidegüljön tőlem. Ahhoz azért több mindent kéne csinálni. 
- Nem olyan Katy... - anyu a kis naiv. 
- Volt pár húzása az elmúlt napokban, amiben sajnos nem a legjobb baráti képességét mutatta meg..
- Hogy érted?
Megráztam a fejemet, miszerint nem lényeges, de azért hozzáfűztem a gondolataimat. - Mindegy. A lényeg annyi, hogy próbál engem Tom ellen irányítani, és elég szar dolgokat vág a fejemhez, én pedig neki vissza. Sajnos nem tudom hová lett a jó barát Katy..
- Megváltozott? - kérdezte apu.
- Agyára ment az esküvő. Nem tudom. Én nem vagyok rossz ember, de ő azt hiszi, pedig minden részletet tud az életemből. De az esküvő és minden, ami ezzel jár totálisan ostoba tyúkot csinált belőle. 
- Ideges. - anyu és a naivsága. De tudtam, hogy tudja, ez nem az esküvőre kenhető. 
- Nem, ez nem idegesség. Ez ellenségeskedés.
- De miért?
- Anyu, őszintén nem tudom. Sosem barmolnám el Tom esküvőjét. Igen, utálom ezeket a nyálas szarságokat, de nem szúrnám el neki. 
- Tényleg. - Gemma elhúzódott tőlem, érdeklődő tekintettel nézett. - Milyen volt az esküvő?
- Milyen esküvő? - mi a francról beszél?
- Hát, amin azzal az esküvőszervező csajszival voltál. 
Ohh.
Avery..
- Elég jó volt. 
Mást nem igazán tudtam mondani. Miután megtudtam, hogy ingyen kaját kapunk, azonnal megszerettem az esküvőket. Na, jó ez túlzás. De tényleg elég jó volt. 
Averyvel nagyon sokat beszélgettünk az este folyamán. Figyeltük, ahogyan a násznép táncol, nevet, és jól érzik magukat. A gyerekek sorban dőltek ki a sok táncban és futkározásban. A menyasszony volt a világ legboldogabb embere, és tudtam, hogy ehhez Averynek nagyon sok köze volt. Ő neki az érdeme volt az egész esküvő, ugyanis ő volt az, aki létrehozta az elképzeltet, megvalósította az álmot. 
Hű...de nyálas szöveg volt! Sok volt nekem az az esküvő.
Még én is táncoltam.
Bizony, felkértem a menyasszonyt táncolni, aki elmondása alapján nagyon jól érzi magát, és imádja, hogy itt van, de leakar lépni a férjével a nászútjukra, hogy egy hétig csakis egymás társaságát élvezzék. 
Csak egy hét?
Hát, ha egyszer összeházasodok, akkor legalább egy hónapra megyek nászútra, hogy a világ minden pontján megfektessem a feleségemet!
Tengerparton, egy sziklán, lefoglaljuk a Riói Krisztus szobrot egy romantikus vacsorára, és ott, Rio felett okozok neki hatalmas örömöt. Minden helyet kihasználnék arra, hogy a nászút tényleg nászút legyen, és mindennap legalább három orgazmussal gazdagodjunk. 
Már csak az ideális partnert kellett erre megtalálnom...
Miután a menyasszonyt is megtáncoltattam, következett az örömanya, és mindenki más. Még gyerekekkel is táncoltam, na, jó pontosabban kettő kislánnyal, de csak mert tetszett nekik a hosszú hajam. Szerették volna, ha felveszem őket, és úgy táncolunk, de arról szó sem lehetett. Örüljenek neki, hogy kettőt balra, egyet jobbra léptem velük.
- Hát az arckifejezésed többet mutat annál, mint hogy jó volt. - vigyorgott Gemma. 
- Elméláztál. - kuncogott anyu. 
- Mikor eszünk? Éhes vagyok. - sok szituációban be kell venni az elterelést. Úgy, mint most. 
- Tetszik neked a lány? - anyu nyílt kérdése még engem is megdöbbentett.
Hogy tetszik-e?
Ha én azt tudnám..
Lehet csak azért keltette fel az érdeklődésemet, mert telt ajkai vannak. És eltudtam képzelni mit művelhetne a testemen azokkal az ajkakkal..
- Nem. Kedves meg minden, de nem az esetem. - van olyan, hogy az esetem?
Mondhatja valaki azt, hogy a barna hajú, barna szemű lányok jönnek be neki, aztán jön egy kék szemű, szőke hajú, kedves, aranyos lány, és bumm, ennyi volt az eredeti elképzelés. 
Nincs olyan, hogy az esetem vagy nem az esetem. 
Ha valaki megtetszik nekünk, akkor mindegy milyen a haja színe, a szeme színe, a testalkata. Ha megismerjük a belsőjét, akkor minden más mellékessé válik.
Bassza meg...
Hazajöttem, és tisztára csöpög belőlem a romantika. 
Anyutól örököltem ezt az oldalamat, amit próbáltam elrejteni. 
- Majd meggondolod magad. - vigyorgott anyu sejtelmesen. - Gyertek enni, aztán játszhatnánk valamit. 
- Támogatom az ötletet. - Gemma felpattant a kanapéról, de én megfogtam a kezét, és megállítottam, mielőtt anyuék után mehetett volna.
- Miről akarsz beszélni? - elé álltam. Jóval magasabb voltam Gemmánal. Az én testmagasságom elérte a száznyolcvan centit, míg Gemmáé a százhatvannyolcat. Szeme színe barna volt, és a haja most éppen halványlila színben tündökölt. Volt már barna, szőke, sötétlila, és most annak a halványabb formája. 
Lehet elfogult vagyok, de Gemmának kurva jól álltak a színes hajak!
A világ legszerethetőbb lánya. Oké, néha idegesítő, de hát ki nem? Gemma a maga nyers szóhasználataival, amit persze nem a családon belül alkalmazott, elérte, hogy mindenki szeresse pont azért, mert őszinte és szókimondó. Aki nem barátkozott vele az csak azért nem tette azt, mert nem ismerte eléggé. 
Bár nővérem sosem állt le kétszínű emberekkel, márpedig ő tudta ki visel kétféle álarcot. Nem volt senkivel bunkó, de mindenkit megvédett, akit szeretett.
Engem pláne.
Talán az élet nem adhatott volna nála jobb testvért. 
- Majd később. Ebéd után menjünk fel a szobámba.
- Nem komoly, ugye?
- Majd eldöntöd. - mosolyogva arrébb állt, és besétált a konyhába, én pedig követtem őt, de csakis azon járt az eszem, hogy miről akar beszélni. 
 Anyu rendesen kitett magáért, és olyan ebédet készített, ami még jó pár embernek elég lett volna. Sosem értettem miért kellett neki ekkora hűhót csapni azért, amiért hazajövök. De hát anyu, az anyu. 
 Nem vártam sokat a Gemmával folytatott beszélgetésre, amíg anyu előszedte a Scrable-t, felvonszoltam nővéremet az emeletre. Szüleink pillantásából ítélve, ők már tudták, miről lesz szó. Tudták, Gemma miért akar velem beszélni. 
Hamarosan én is megtudtam..
- Szóval? - nővérem szobájába mentünk, az volt közelebb a folyosón. Az évek alatt sokat változott ez a szoba. Volt már rózsaszín, lila, bordó, most pedig fehér. Az egyik fal mindenféle geometriai formákkal, különböző színekkel volt díszítve. Az ajtóval szemben egy íróasztal, székkel. Az ajtó jobb oldalán egy hatalmas szekrény, amibe aztán bőven volt mit pakolnia a nővéremnek. A sok ruhája kifejezés talán nem is volt kifejezés arra, ami volt az ő szekrényében...
Az ajtó bal oldalán, a sarokban volt Gemma fakeretes ágya, kis éjjeliszekrénnyel, amin most megtalálható volt egy lámpa, rúzs, ajakbalzsam, zsebkendő, víz, és a telefonja. 
Annyi minden volt ezen a kis felületen, hogy alig látszott a fából készült kis szekrény. 
- Üljünk le. - mutatott maga mellé, hiszen ő már leült az ágyára, amíg én feltérképeztem a szobáját.
- Nem vagy halálos beteg, ugye? - ez az első, amire gondolni tudtam. Bár azt is tudtam, hogy ha ez így van, akkor anyu nem mosolyog, és nevet, hanem sír és zokog. 
De hát mire gondolhattam volna másra?
- Neem! - nagy szemekkel nézett rám. - Miért lennék az?
- Olyan komoly vagy. Felhozol ide, mert beszélni akarsz. 
- Igen, mert komoly dolog. De nem vagyok beteg, és semmi. 
- Hát akkor nem lehet olyan rossz dolog. Mondjad. - elhelyezkedtem mellette az ágyon. Gemma rám nézett, és elmosolyodott. 
A szemei úgy csillogtak, mint, aki szivárványt látott. 
- Szerelmes vagyok. 
És ezt csak úgy odabökte. 
Semmi körítés, bele a levesbe. Mint, amikor valaki meghal a kórházban, az orvos kimegy hozzád és azt mondja: "Ennyi. Meghalt." Semmi sajnálom, mi mindent megtettünk és társai. Nem. Csakis a könyörtelen valóság. 
Most lehet morbid voltam, de Gemma ugyanilyen kegyetlenül mondta el nekem az igazságot.
- Mi vagy?
- Jól hallottad. - mosolygott. - Megismertem egy fiút.
- Hol?
- Az egyik buliban.
- Nyomult?
- Dehogyis! - nézett rám csúnyán. - Aranyos volt. 
- Hogy hívják?
- Michal. 
- Beszélgetettek vagy letámadott?
- Beszélgettünk. - mosolygott. - Odajött, és elkezdtünk beszélgetni, aztán kimentünk a levegőre, mert már sok volt az emberekből. Rám terítette a zakóját, mert fáztam. - tekintete visszarévedt a múltba. - Beszélgettünk, és csak beszélgettünk. Igazából Chloe akkor jött ki, amikor már vége volt a bulinak, hogy ideje indulni. De nem akartam, kértem pár percet, hogy egy kicsit még együtt legyünk, mert olyan jól éreztem magam vele.
 Jesszusom..ez a srác elvette a nővérem eszét!
Nincs magánál!
- Mióta vagytok együtt?
- Egy hónapja. 
- És egy hónap után így meg vagy őrülve? - fújtattam. Nem lehet az én nővérem ennyire szerelmes!
- Nem meg vagyok őrülve, csak szeretem őt. - csúnyán nézett rám, majd elfeküdt az ágyon. Onnan néztem ábrándos tekintetét. - És amúgy is. Három hónapja randizunk. 
- Hogy mi? - hangosan felkiáltottam. Négy hónapja van az életében ez az akárki, és nekem nem is szól?
Most fogok rosszul lenni! Azért ehhez nekem is van pár szavam!
- Ne kiabálj. - nevetett, és lehúzott maga mellé az ágyra, így már én is hanyatt feküdtem. Néztem a plafont érdeklődve. 
- Jól hallottad. Három hónapja ismertem meg őt. Sosem nyomult, mert nem sietett el semmit sem. Az első randira is csak egy hét után hívott el. 
- Jobb lett volna neki, ha sosem teszi meg... - mormogtam. 
- Ne mondj ilyet. Kedvelni fogod. 
- Biztos nem. - nevettem fel. - Hány éves?
- Huszonhat éves. 
- Egy évvel fiatalabb nálad?
- Igen, de nincs abban semmi. - vonta meg a vállát. - Szerelmes vagyok, és ez a lényeg. 
- Kinek?
- Miért vagy ilyen negatív?
- Féltelek.
- Michal nem Mark, Harry. 
- De a nevük kezdőbetűje stimmel. - mormogtam. 
- Akkor sem olyan! - csúnyán nézett rám. - Ne legyél ellenséges, kérlek. Anyuéknak is szimpatikus. 
- Ó! Azért, mert én nem lakok itt már meg sem érdemlem, hogy mindenről tájékoztassatok? Hát köszönöm szépen! - próbáltam felülni, de nem engedett. 
- Ne haragudj, kérlek. - sóhajtott. - Nem tudtam hogyan mondjam el neked.
- Ahogyan most. 
- De tudom milyen vagy..
- Milyen? - döbbenten néztem rá.
- Túl aggódó..
- Mark után milyen legyek? És a testvérem vagy. Féltelek, akár elfogadod, akár nem!
- Rendben, tudom, de ne írd le Michalt, amíg nem ismered. 
- Én nem ismerem, de bezzeg anyuék igen.
- Sosem jössz haza. Amikor pedig Londonban vagyok, dolgozol. 
- Szakítanék rád időt. 
- Alig élsz, mindig csak dolgozol. - felém fordult. - Harry, így sosem leszel boldog. 
- Nem baj. - felé fordítottam a fejemet. - Mikor ismerem meg?
- Most elutazott, de amint hazajön, elviszem neked Londonba. 
- Nekem ugyan nem kell ő..
Gemma nevetett, és a karomba ütött. - Nem is adnám. 
- Ennyire szereted őt? - kérdeztem teljesen komolyan. Amekkora csillogás volt a szemeiben, komolyan elgondolkodtam az érzelmein. 
- Nagyon. Fontos nekem ő, és mellette mindig minden jó. Nagyon jó. Nem tudom mi van velem, de totál összezavarodok, ha vele vagyok. - nevetett. Az arca piros színben kezdett pompázni. 
Nem sokat tudtam a szerelemről, de azt igen, hogy több, mint valószínű ezek voltak a "tünetei".
- Akkor tényleg szerelmes vagy... - beletörődően felsóhajtottam. 
Az én nővéremnek elcsavarták a fejét. 
- Nagyon, és ez jó. Nagyon jó. 
- Nem akarom, hogy megbántson.. - letépném a tökét, ha Gemma csak egy könnycseppet is hullajtana miatta. 
- Nem fog. Ő nem Mark. Miért vagy ilyen ellenséges?
 Mert. 
Csak. 
Mert ő már nem az én nővérem lesz csak. Hanem más barátnője, vagyis már most egy pasinak a barátnője. Nem akarom, hogy szenvedjen, hogy sírjon. Mert szeretem őt, és mindig megakarom védeni. Anyu, valamint Gemma a legfontosabbak az életemben, és tudtam, hogy apuval együtt képesek lennénk őt mindenáron megvédeni. 
A nővérem volt velem kiskorom óta. Ő vigyázott rám, bosszantott, tanított, és szeretnék neki visszaadni valamit ebből a dologból. 
Én nem tudom őt már semmire sem megtanítani, sőt talán csak ő tud nekem, bosszantani a mai napig bosszantjuk egymást. Egyet viszont a mai napig én is tudok neki adni, méghozzá azt, hogy vigyázok rá. 
- Mert szeretlek, és mert féltelek. 
- Nem kell. Michal nagyon figyelmes. - Gemma odabújt hozzám, fejét a vállamra fektette, karjait pedig derekam köré fonta. Szorosan magamhoz öleltem őt. 
- Nem akarom, hogy megbántson. Nem szeretném őt kinyírni. 
Gemma kuncogott. - Nem kell őt kinyírnod, mert nem lesz rá okod. 
- Minél hamarabb mutasd be. 
- Feltétlenül. Úgyis szeretne veled találkozni. 
- Még nem tudja mi vár rá. - mormogtam. 
- De igen. - nevetett Gemma halkan. 
- Naaa!  - finoman meghúztam a haját. 
- Héj! - Gemma hátranyúlt, megfogta a kezemet és a hajára rakta, hogy simogassam. 
Imádta, ha simogattuk a haját, már kislány kora óta. 
Engedelmeskedtem neki, és lassan simogatni kezdtem. 
- Harry? 
- Hm?
- Nagyon szeretlek, és ez sosem fog elmúlni. 
Elmosolyodtam. Még szorosabban öleltem őt. 
- Tudom. Nagyon jól tudom. 
- És Harry?
- Igen?
- Megígéred, hogy mindig számíthatok rád, és mellettem leszel?
- Egész életedben. - puszit nyomtam a homlokára, és figyeltem mosolygós, boldog, szerelmes arcát.