1. rész ~ Hard

Megérkezett az első rész! :)

Jó olvasást, és írjatok véleményt, kíváncsi vagyok nektek hogy tetszik. :D

Sok puszi: Szandi. ♥

Harry Styles

- Harry! - a telefon túlsó végén lévő hang túl nagy erővel hatolt be hallójáratomba, így egy kicsit muszáj volt eltartanom a fülemtől a készüléket. 

Próbáltam nem felsóhajtani, ezen a túlzott lelkesedésen, amit édesanyámból kivált, amikor felveszem neki a telefont. Ne higgye senki, hogy ha meglátom a telefonomon az Anya szót, akkor könnyedén félrerakom, hadd csörögjön csak tovább, tényleg nem. Csupán arról van szó, hogy néha lehúzza az energiámat a folytonos beszéde, és az állandó kérdezősködése. Amiből szerintem most sem lesz hiány. 

- Szia, anyu. Mi újság? - érdekel, hogy mi van vele és apuval, csak azt nem szeretem, ha órákig ecseteli, hogy most mit ültettek a kertben, hová mentek vacsorázni, vagy milyen filmet néztek meg. 

Nem kellenek ilyen nyálas szarságok nekem. 

- Végre, hogy felvetted a telefont. Jó lenne, ha néha te is hívnál minket! - anyu sosem volt jó abban, hogy valakit leszidjon, főleg, ha az illetővel nem is volt semmi baja. Nekem sem lecseszésnek szánta, csak egy kis memória felfrissítésnek, hogy eszembe juttassa, vannak szüleim. 

- Tudom, és sajnálom, de te is tudod, hogy néha nagyon lehúzzák az energiámat az embereim. 

- Igen, ezzel tisztában vagyok, de akkor rúgd ki őket!

Felnevettem. 

Ó, hát persze! Csak azért, mert valaki az agyunkra megy attól még nem rakjuk ki a szűrét, főleg ha az illető remek dolgozó. Olyat úgysem találok, aki minden szempontból tökéletes az igényeimnek. 

- Most min nevetsz? - kérdezte, én pedig próbáltam nem hangosabban nevetni. 

Az én kis naiv anyukám, aki szerint minden olyan egyszerű, mint az egyszer egy. 

- Nem fogom azért őket kirúgni, mert néha szánalmasan ostobák, és nem fogják fel, amit mondok nekik. Jó munkaerők, és ha bevallom, ha nem, nem hiszem, hogy találnék még egy ilyen csapatot, mint ők. 

- De mégis mindig kikészítenek. - a hangja komolyan csengett, mint, aki figyelmeztetni akar, hogy hányszor, de hányszor mondtam már el anyunak, hogy egyik emberem ostobább, mint a másik. 

- Egyik főnök sem rúgja ki az alkalmazottait csak azért, mert trehányak. Akkor senki sem dolgozna senkinek. Nincs olyan munkaerő, aki mindenben tökéletes. Ha van, az biztos, hogy én lecsapok rá. - nevettem fel.

Az én embereim is jók, de nem mindenben. 

Meg van az, hogy kire mit bízhatok úgy, hogy tudom nem bassza el a feladatát. Idő kérdése és kiderül ki miben jó. 

- Aggódok érted, fiam. - anyu olyan lágyan, és szeretettel beszélt, hogy el kellett mosolyodnom. Annyira szeretem őt!

Olyan anyáskodó még mindig, de ezt lehet, hogy sosem fogom megunni. Ki unná meg azt, hogy az anyukája foglalkozik vele? 

- Nem kell. - mosolyogtam, és bár tudtam, hogy nem látja, de azt azért reméltem, hogy kihallja a hangomból. - Tényleg semmi gond. Ha pihennem kell, akkor pihenek. Van, akire rátudom bízni a klubot. 

- Nem tudom, mért nem csinálod meg gyakrabban. 

- Mert ez a munkám. - kuncogtam - senki sem menekülhet el a gondok elől. Nagyfiú vagyok már, túlélem. És amúgy is, bezárkózok az irodámba, és nem figyelek rájuk. Ez a bevált terv, így nem húznak le még jobban. 

- Haza is jöhetnél már valamikor. Hiányzol nekünk. 

- Ti is hiányoztok nekem, de a klubnak szüksége van rám. 

- Nekünk is! - csattant fel. Meglepődve kihúztam magam. Anyu sosem volt hirtelen haragú, de talán egy kicsit tényleg jó lesz a lelki világának kedvezni. 

Melyik anya szereti, ha a gyereke elhanyagolja, és nem foglalkozik vele? 

Semelyik!

Csak okosan, Harry!

- Bocsánat. - sóhajtottam, és beletúrtam a hajamba. - Csak néha nagyon nehéz már ezt az egész klubot üzemelni, főleg, hogy Tom sem ér rá most. 

- Hát persze, hogy nem. Van jobb dolga is. - nevetett anyu. - De miért nem hagyod a dolgozóidra a munkát? Biztos megtudnák egyedül is csinálni a rendeléseket, meg az ilyeneket?

- Akkor sem hagynám itt őket, ha megtudnák csinálni. 

- Makacs vagy.

- Inkább csak elővigyázatos. - helyesbítettem azonnal a kijelentését. Nem kockáztathatom azt, hogy a klubom a kis kezdők miatt elbukjon. Persze, meglehetne azt csinálni, hogy minden rendelést leadok, de ha valami beüt, akkor azt hogyan orvosolják?

- Jaj, fiam. - sóhajtott anyu. - Mikor fogom azt megélni, hogy egyszer könyörgés nélkül is elgyere hozzánk? 

Ostoba, ostoba, ostoba!

Legszívesebben fejbe vágtam volna magam!

Arra jutottam, hogy okos leszek, és kedvezek anyu szívének, erre pedig most ugyanott vagyunk!

Hülye Tom! Mi a faszért kellett most meghülyülnie ennek is?

- Sajnálom! - újra hajamba túrtam, ami még ziláltabb állapotába került. - Egyezzünk meg abban, hogy két héten belül megpróbálok elmenni hozzátok, addigra mindent megpróbálok elintézni. Hátha Tom visszatudja dugni a képét egy pár napra. 

- Lehet, hogy két hét múlva itt leszel? - hangjából olyan öröm, és boldogság hallatszott, mintha azt mondtam volna, hogy unokája lesz!

- Maximum 1 hónap, oké? Tom sem a földön jár manapság..

Anyu nevetni kezdett, az én szívemről pedig azonnal lekerült az a nyomás, amit az okozott, hogy én miattam lett szomorú hangulatú.

Nem szeretem, ha anyu rossz kedvű. 

Azt pedig, hogy az miattam van, egyenesen utálom!

- Rendben van. - lágy hangja az én szívemet is meglágyította. Mikor fog velem egy nő is ilyen kedvesen beszélni, mint az anyukám?

- De nézd el Tomnak, hogy nem önmaga. - folytatta kuncogva. Nevethetnékem támadt.

- Hogy nem önmaga? - nyújtottam el az utolsó szót a nyomatékosság kedvéért. - Anyu, ez a srác szárnyal, és még egy kötéllel sem tudnám őt lehozni az égből!

Nevetett, aztán megszólalt. 

- Persze, hogy nem, és ez a jó! Inkább segíts neki, amiben csak lehet.

- Ó, hát hogyne! Elég lesz részt venni azon a nyálas maszlagon!

- A legjobb barátjáért mindent megtesz az ember, nem igaz? Ő is megtett már érted sok mindent. 

- Tudom, tudom. Most elakar valahova cipelni, ahol a fél pereputtya ott lesz. - sóhajtottam. - Nem fogom én azt kibírni!

- Ó, fiam. Ez csak a kezdet! - hangosan nevetett - azon a nyálas maszlagon, ahogyan te hívod, még többen lesznek ott!

Felnyögtem, és hátra dőltem a kanapémon.

- Ne kínozz!

- Csak felhívom a figyelmedet a valóságra. 

- Ki bírja ezt ki?

- Mindenki, aki örül a boldogságuknak. - éreztem a hangjában a megrovást. 

Nekem is örülnöm kéne, és én örülök is, csak túl rózsaszín minden. 

- Én örülök annak, hogy boldog. 

- Akkor meg? Segíts neki, és állj ott mellette. 

- A nyálas maszlagon úgyis ott kell állnom mellette. 

- Te leszel a tanúja, ez nagy megtiszteltetés. 

- Tudom, és annak is érzem, de nem fogom kibírni. Mindenki el lesz ájulva az ifjú pártól, akik egész nap egymás szájában fognak matatni, a fele társaság sírni fog, én pedig majd nem győzöm magamba dönteni a whiskyt, és bármi erőset, hogy ezt az egészet elviseljem. 

 Hangosan felnevetett. 

Úgy szeretem, amikor nevet!

- Igen. Ezt pontosan az én fiam mondaná!

Kuncogtam, és elképzeltem, ahogyan az esküvőn egész végig ülök, és ingyen iszom az összes tömény alkoholt, amihez még csak mozdulnom sem kell, hiszen a pincérek minden kívánságomat lesni fogják, ha egy pár fontot majd néha-néha csúsztatok a tenyerükbe. 

Nem is lesz olyan rossz móka ez az esküvő!

- Haza fogok menni hamarosan, komolyan mondom. 

- Tudom. Sajnálom, hogy így kiakadtam, csak már mindenkinek hiányzol. 

- Ti is eljöhetnétek hozzám. 

- Ó, nem, mert akkor ott mindig csak a munka lenne. Nem tudnál kiszakadni a közegedből, én pedig azt akarom, hogy a fiam velünk legyen, és ne mellettünk. Ne a telefonját nyomogassa, vagy hívjon mindenkit. 

- Rendben van. Akkor megpróbálom elintézni, és hazamegyek. 

- Köszönöm. 

 Elmosolyodtam. Mindent megtennék azért, hogy anyu boldog legyen, és ha ehhez az kell, hogy elmenjek Holmes Chapelbe, akkor elmegyek Holmes Chapelbe. 

- Mondd meg a többieknek, hogy puszilom őket. 

- Átadom. Tomot is üdvözöljük. - Tommal már gyerekkorunk óta barátok voltunk. Annyi mindent megéltünk már együtt, amennyit ennyi idő alatt, csak meglehet. Anyu úgy szereti, mint a saját fiát. Tom anyut pedig úgy szereti, mint a második anyukáját. 

- Megmondom neki, amint találkozok vele, vagy felhív. 

- Miért nem hívod fel?

- Mert, akkor eláraszt mindenféle nyálas dologgal. Ha nem muszáj, nem hívom fel. 

- Nem kerülheted el. - nevetett.

- Nem kerülöm, csak megakadályozom, hogy azt higgye, érdekel a sok izé, ami most körbeveszi. - fintorogtam. 

- Harry! A tanúja vagy, segíts neki. 

- Segítek, ha hív. Ami remélem még nem mostanában lesz!

- Istenem. - hallottam, ahogyan felsóhajt. - Annyira makacs vagy. 

- Volt kiktől tanulnom. - kuncogtam. 

- Apádtól. - nevetett hangosan. A háttérből hallottam valami hangfoszlányokat, és megmertem volna esküdni, hogy apu az, és éppen azt kérdezi anyutól, hogy mi van vele. 

- Oké, Harry most leteszem. - kuncogott. - Jó legyél, és nagyon szeretlek. 

El sem akartam képzelni, hogy mit művelnek éppen apuval. 

- Én is szeretlek. Szia. - gyorsan leraktam a telefont, még mielőtt tovább kellett volna hallgatnom kislányos kuncogását. 

Tiszta hányinger!

De, amint a telefonom az asztalra került, azonnal rezegni kezdett, és egy új személyt és a nevét ábrázolta. 

Tom. 

- Ó, basszus! - felnyögtem, és éreztem, hogy ez egy hosszú, és kimerítő beszélgetés lesz. 

Jobb lesz, ha a WC kagyló közelében töltöm, ha esetleg túl sok nyál folyna át a telefonon.

- Halló? - mint, aki nem tudja ki hívta vettem fel a telefont, felkészülve arra a sok szarságra, rózsaszín micsodára, amivel most teletömik az agyamat...

~~~~~~~~~~~~

Amint beértem a klubba, úgy éreztem, hogy na, itt majd nem kell foglalkoznom esküvőkkel, nyálas vőlegényekkel, és az öltöny gondjaikkal. Itt végre csak a munkán járhat az eszem. 

Ezért is szeretek itt lenni. Akármilyen súly nehezedik rám, amint beérek a klubom falai közé, minden elmúlik, és csak az jár a fejemben, hogy a ma estével mennyi pénzt utalhatok át a bankszámlámra. 

A klubot Tommal alakítottuk, amolyan gyerekkori álomként. Mind a ketten szerettünk volna valami olyat csinálni, ami miatt az emberek emlékezni fognak ránk, és ami a magaslatokba repít minket. 

Tom ötlete volt a klub. Egy hely, ahol táncolhatsz, drága koktélokat és röviditalokat ihatsz, és azt dugsz meg az egyik sarokban, akit csak akarsz, hiszen holnapra úgyis elfelejted, és nem szólsz róla senkinek. 

Mivel nem szerettem volna a klubomat állandó szex tanyának kitenni, ezért alakítottunk ki három kisebb szobát, kanapéval és asztallal, ahol mindenki kiélheti a vágyait kényelmes helyen. Ha valaki belép a szobába, annak az ablakai azonnal vörösek lesznek, és semmit sem engednek láttatni. Te kilátsz, te látod a lent táncoló embertömeget, miközben a barátnődet, vagy a spontán felvett csajodat döngeted, de ők nem tudják, hogy te vagy ott, azt meg pláne nem, hogy mit csinálsz. 

Takarítónők ügyelnek ott a tisztaságra. Amint valaki kimegy, a takarítók összetakarítanak, az ablakok újra áttetszőek lesznek, és készen áll az egész szoba arra, hogy valaki használatba vegye. 

Nagyon bejött. 

Volt egy pár a megnyitó után, akik bejöttek éjjel, és záráskor mentek ki. Pontosan. Abban a szobában töltöttek több, mint hat órát. 

Én még sosem jártam fent annak okául, hogy valakit a magamévá tegyek. Megnéztem, amikor készen lett, záráskor megnézem, hogy nincs-e valami tönkretéve, de azon kívül soha nem tettem be a lábamat. 

Mert nincs miért betennem a lábamat. 

Az irodámban is lehet bármit csinálni, anélkül, hogy valaki rám nyitna, vagy bárki bármit látna. Azért vannak rajta sötétítők. 

És igaz, hogy a hely Tomé is, de ő nem szokott itt dekkolni állandóan. A háttérből intézi a papírmunkát, a dolgozók bérét, és mindent, míg én ellenőrzöm, hogy minden rendben legyen, minden este. Vannak biztonsági embereink, de nem árt az embereknek azzal tisztában lenni, hogy ki a főnök, és hogy bizony, ő sűrűn itt is van. 

- Főni! - minden dolgozó tette szépen a dolgát, és készültek elő az esti hajtásra. Szerencsére elmúlt már az az idő, amikor minden feladatot egyesével kellett kiosztanom. Már mindenki elbírja végezni a saját kis dolgát.

Köszönésképpen feléjük biccentettem, azonban megakadt a szemem a barna hajú, barna szemű alkalmazottamon.

- Nem fehérneműben dolgozunk, Tina! - néztem végig rajta. Fekete nadrágja rásimult a lábaira, amivel semmi gond nem lett volna, de a felsője? Egy kis top, aminek a teteje csipkés anyagú volt, a dekoltázsa pedig semmit sem bízott a fantáziára. 

- Ez nem fehérnemű! - nevetett, de amint meglátta szigorú arcomat, azonnal abba is hagyta. - Nincs másik pólóm. - nyúlt meg az arca tehetetlenségében, és úgy nézett rám, mint egy kiskutya, akit meg kell menteni az esőtől. 

- Nem érdekel. Ez pedig egy munkahely, és nem egy fehérnemű bolt próbafülkéje. Vegyél magadra egy pulcsit, vagy bánom is én, de ebben a valamiben nem fogsz dolgozni! - mutattam a topjára. 

- Gondoltam, bedobom magam a vendégeknek. - kuncogott. 

Tina mindig is túlságosan nagyra becsülte magát. Voltak itt más lányok is, akiknek sokkal jobban állt az, hogy kedvesek és visszafogottabbak. Tina próbált kitűnni közülük, ami sikerült neki, csak rosszul. 

- Ha valahol beakarod magad dobni, akkor az egy sztriptízbár legyen, és ne a Hard! 

 Megszeppenve nézett rám, azok a kiskutya szemek pedig még mindig ott voltak az arcán. 

Leszarom!

Ez nem egy lebuj. Nem azért építettük fel ezt a helyet, hogy ilyen kis senkik a megjelenésükkel lerombolják. 

- Kurvára nem izgat a nézésed. Vagy átöltözöl, vagy távozhatsz a mai estéről. Holnap pedig új ruhában várlak!

- Nincs váltó ruhám. - nyöszörgött, és láttam rajta, hogy a sírás szélén áll. Legalább szenved egy kicsit. 

- Gondolkodnod kellett volna, még mielőtt beállsz kurvának! Ez nem az a hely, ahol a testetekkel keresitek a pénzt, és ez csak rád vonatkozik, Tina! A többi lány feltud venni egy normális fekete pólót, tőled sem kértem mást soha! - emeltem feljebb a hangom. 

Rohadtul felbosszantott ezzel a szarságával! Hát mikor engedtük mi meg, hogy az alkalmazottaink így öltözzenek?

- Nem szeretnék hazamenni.. - nagyot nyelt, hogy a könnyeit visszatartsa. 

Felnevettem, és egy kicsit közelebb léptem hozzá, persze még mindig megtartva a kellő távolságot. 

- Nem érdekel, hogy te mit akarsz, és mit nem. Vagy kérsz valakitől egy pólót, ha lánytól, ha fiútól, leszarom. Vagy hazamész, de akkor a hét három napján már nem kell bejönnöd dolgozni!

- Azt mondtad, hogy ma kell hazamennem csak!

- Nem engedtem meg, hogy tegezz, vagy rosszul emlékszem? - megrázta a fejét. - Akkor tartsd a tisztelethez magad! Ha most azonnal nem kerítesz magadnak egy másik pólót, és állsz neki dolgozni, akkor a maradék egy kibaszott hónapban is otthon maradsz, világos? - csattantam fel. 

Ilyen egy idegesítő kis szukát még nem láttam. Hogy lehet az, hogy valaki nem képes megérteni a szabályokat?

Mások miért képesek betartani, de ő miért szegül ellen velem?

- Értettem.. - dadogta Tina, és körbenézett a kollégái között. - Valaki tudna adni egy pólót? 

Sam szólalt meg. 

- Én adok neked, ha gondolod. 

- De a tiedé nagy! - Tina hangja olyan vékonyan csengett, hogy össze kellett szorítani a szemeimet ahhoz, hogy visszafogjam magam. 

- Sam. Rángasd el, és add neki oda a pólót. - néztem Samre, aki szerencsére felfogja, amit én mondok. Bólintott. - Tina te pedig vele mész, és felveszed. Betűröd, feljebb csomózod, nem érdekel, de megoldod. Öt percet kapsz! Ha nem érsz vissza, kirúglak!

 Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Tinának kipotyogtak a könnyei. Nevetni kezdtem. 

- A szabályok kedvesem azért vannak, hogy betartsuk őket. Ha azt akarom, hogy nagyobb bevételünk legyen, akkor a fiúkat félmeztelenül, titeket lányokat, pedig egy melltartóban foglak alkalmazni. De hidd el, elég busás bevételünk van egy napon, amit te nagyon jól tudsz. Remélem ez világos a számodra? - azonnal bólintott, én pedig féloldalas mosolyra húztam a számat.

- Látod.. - arrébb léptem, hogy az irodám felé vegyem az irányt. - Nem is vagy te olyan ostoba. - vigyorogtam rá, majd lassú léptekkel elindultam az irodámba, de mivel nem hallottam, hogy elindultak volna az öltözőbe, így megfordultam, és Tinára néztem, aki ott állt ledermedve, és folyó könnyekkel. 

- Azt mondtam öt perc! - kiáltottam - a kurva életbe! Mit nem lehet ezen érteni? Ha három percen belül nem leszel az irodámban átöltözve, kirúgtalak! 

 Rendben, nem tartja be a szabályokat, de hogy még azt sem bírja felfogni, hogy ki lesz rúgva..hát ilyen már klinikai eset!

Tina megrezzent, a szemöldökei felcsúsztak a homloka közepére, de amint elért a tudatáig a dolog, már mentek is Sammel az öltözőbe. 

 Hát ha nekik az kell, hogy bekeményítsek, akkor csak rajta. Tudom, hogy ők dolgoznak nekem, és tiszteletet is adok nekik, de ezért cserében elvárom, hogy kövessék azokat az utasításokat, amiket én osztok ki.

- Nektek nincs dolgotok? - kérdőn néztem a többiekre, akik azonnal felocsúdtak a döbbenetből, és máris dolgozni kezdtek.

Ők legalább első szóra megcsinálnak mindent.

A Hard nevet szintén Tommal találtuk ki, pontosan amiatt, mert egy olyan helyet akartunk, ami keménységet sugároz, és ami keményen belefog vésődni az emberek agyába. 

Szerencsére sikerült.

Akik ide betérnek, úgy érzik, hogy önmaguk lehetnek, hogy keményen megmondhatják a világnak azt, hogy kapják be. Kiereszthetik a fáradt gőzt, persze azzal mindenki tisztában van, hogy csak fegyelmezetten. 

Keménységet sugárzunk, keményen dolgozunk, de vigyázunk minden emberre, aki a Hard küszöbét átlépi.

Az irodámban végre kifújhattam a levegőt. Távol kerültem az érthetetlen emberektől, és magam lehettem.

Az iroda kicsi volt, de a célnak megfelelt. A bejárati ajtóval szemben egy nagy, barna asztal foglalt helyet, mögötte egy fotellel, előtte pedig két székkel, amolyan kihallgató székkel. Az egyik oldalon, több barna, polcos és fiókos szekrények helyezkedtek el, bennük számtalan irattartóval, fontos papírokkal, dokumentumokkal és nyomtatóval. Minden irat másolata itt volt megtalálható, az eredetiek Tom dolgozószobáját ékesítették. 

A másik oldalon két kisebb ablakon keresztül lehetett lelátni a klubba, és a szemközti szobákba, amiknek üvegei most áttetszőek voltak. 

Fél óra múlva, mind a három szoba vörös lesz, hiszen a vendégek fele már felizgulva érkezik meg ide, és alig várja, hogy bemehessen az egyikbe. 

Egy fontos szabály van. A dolgozók nem használhatják azokat a szobákat!

Én igen, de én sosem fogom. Minek?

Ha valamit annyira akarok, akkor azt az irodámban is megtehetem. 

Kopogás hallatszott az ajtó másik oldaláról.

- Gyere. - úgyis tudtam, hogy ki van ott.

Nyílt az ajtó, és Tina állt meg benne normálisan felöltözve. Egy fekete egyszerű póló volt rajta, ami igaz pár számmal nagyobb volt nála, de az alja be volt csomózva, így a lazaságot eredményezte. 

- Ugye, hogy nem volt ez olyan nehéz? - mosolyogtam rá. - Most menj és dolgozz. 

 Azonban még mielőtt kimehetett volna, adtam neki egy kegyelemdöfést. Csak nem hagyhatom büntetés nélkül, nem igaz?

- A mai jattodat elosztod a többiek között. Jó munkát. - vigyorogtam rá, kitessékeltem, és rácsuktam az ajtót.

Felszabadító érzés volt az arckifejezését látni, ami döbbenetet és utálatot sugárzott.

Hmm. Meglehet, hogy át kéne értékelni a Hard fogalmát. 

Lehet azért lett ez a klub neve, mert tudunk keményen bánni az emberekkel?